Csontkovács

2022 óta foglalkozom aktívabban vers- és prózaírással. Tavaly kezdtem pályázatokra jelentkezni és publikálni. Pályázati helyezéseket szereztem többek között Gödöllői Irodalmi Díj, Szófa, Bécsi Napló pályázatain, jelöltek Média a Családért-díjra. Írásaim eddig a Népszava Nyitott Mondat mellékletében, Székelyföldben, Vár Ucca Műhelyben és Litera-Túra online magazinban jelentek meg

Arc nélkül

Apukám mindig győz csendkirályban,
és a végtelenségig bírja pislogás nélkül.
Visszük a boltba, játszótérre, iskolai ünnepségre:
úgy húzzuk magunk mögött,
mint a lufit.

Apukám alvás közben veszekszik 
Anyukámmal, meg amikor senki sincs otthon.
Hideg csavarkulccsal megszereli a biciklim:
dideregve tekerek vele az iskoláig.
Mire hazaérek elpakolja utánam
a rendetlen ruháim, játékaim, hangjaim,
szülinapomra csomagolópapírt
ajándékoz.

Apukámra néha megpróbálok
zsírkrétával és festékkel 
bozontos szemöldököt,
tágra nyílt szemeket,
girbegurba mosolyt rajzolni,
de a zuhany alatt másnapra
leázik róla minden szuperhős.

Apukám a vezetéknevembe költözik,
amikor tizennyolc évesen kiállítják a személyimet.
Azt mondják a rokonok, hasonlítok rá:
de a fekete-fehér igazolványképen 
Anyám homloka és a Mamám álla között
csak azonosíthatatlan 
pixeleket látok.

Csontkovács

Ha összehúzom magam, éppen beleférek
nagyanyám kovácsoltvas képkeretébe.
Még a hajam szála sem lóg ki.
Elfér itt az a rengeteg mosatlan is,
a sütnivaló tészta, 
a vízköves csempék.

Néha lesétálok vele az utcára, 
hogy a szél átfújja az apró réseket.
Összefutunk egy bibircsókos nővel,
aki mindig kedvesen köszön:
körülötte is úgy áll a képkeret,
mintha mindig egy szűk ajtóban állna.
Olyan szorosan öleli a dundi testét,
hogy még az ujjam is alig férne 
a szegély és a bőr közé.

Pedig az enyémben is itt van
az egész lakás, az utca, sőt,
még az a néhányszáz kilométer is,
amit a szüleimig utazva vidékre
rendszeresen megteszek.

Néha megpróbálom belezsúfolni
Tenerifét vagy éppen Amerikát,
ehhez viszont késsel ki kell vájnom
a bőrömből egy medret, 
hogy minden elférjen.

A bal lapockám alatt feszül Amerika.
Hiába vagyok óvatos:
napközben a csontjaim
lassan darabokra törik az államokat,
Michigant, Texast, Floridát:
a reszelék pedig ráhullik a ruhák tetejére,
amiket már régen ki kellett volna teregetni.